Nagy örömmel láttam, hogy Lis Ohtears írónő folytatja a számomra oly kedves Atlantisz-sorozatot! Imádtam az első részt, az Örvényt. Számtalanszor újraolvastam már, és egyszerűen nem akartam elengedni ezt a világot, így amikor kiderült, hogy jön Lex története, nagy volt a boldogságom. Egy délután alatt befaltam a lapokat, ezután jött a letargikus érzés. Most hogyan tovább? Lesz folytatás? Kerek történetet kaptam, de nem akarom elengedni Atlantisz világát, így remélem mindenki nevében - aki a szívébe zárta a szereplőket - mondhatom, hogy még még még akarunk!
Lis stílusa rendkívüli, és valahogy meg tudja teremteni azt a varázslatot a lapokon, hogy ha belekezdek a regényébe, semmi mással ne akarjak foglalkozni. Ezzel a regénnyel megleptem magamat, és ugyan kicsit később álltam neki, mint akartam, de ennek az volt az oka, hogy tudtam: ha egyszer belekezdek nem akarom abbahagyni és dühös leszek, ha valaki megzavar. Úgyhogy egy nyugis napot választottam, amikor kettesben tölthetem a délutánt a regénnyel. Az első kötethez képest rendkívül sokat fejlődött a szerző írásmódja, sokkal gördülékenyebbnek éreztem a történetet. A humort imádtam benne, nagyon jókat nevettem! Hangosan. Illetve, ami a legjobban tetszett, hogy végre azt éreztem, hogy ez egy felnőtteknek szóló regény. Az első rész is az volt, mégis éreztem benne egyfajta gyerekességet, amit a szereplők viselkedése váltott ki belőlem. Ellenben itt megélik a szereplők a pillanatokat, érezni, hogy felnőtt emberekről van szó. Megjelenik a testiség, ami tökéletesen volt ábrázolva, ráadásul megfelelő helyen és mennyiségben. Ettől úgy éreztem, hogy ez a regény is felnőtt magához.
A Fulladás ott kezdődik, ahol az Örvény véget ér. Ezúttal Lex Severin történetét ismerjük meg, aki az első rész meg nem értett rosszfiúja. Az örvény, amit Lex büntetéséül megnyitnak és száműzik vele a Földre, Írország partjainál dobja ki a sellőfiút. Lilias Grant pedig épp ott van, hogy hazacipelje magával a dögnehéz habfiút, és elrejtése a kíváncsi tekintetek elől. Lil és Lex párosát legalább annyira bírtam, mint Szofi és Dermét. A szócsatákon, és Lex emberi világba való beilleszkedésén többször hangosan felnevettem. Lil állta a sarat Lex-szel szemben, és ledöntötte azokat a falakat, amiket a fiú maga elé emelt.
Örültem, hogy végre megértettem Lex belső érzéseit. Az első részben csak egy külső héjat kapunk, ám most mélyre ásott a szerző. Megismerjük Lex érzéseit, indítékait, és hogy mit miért tett. Szépen lassan, mi is kicsomagolhatjuk Lexet. Az elején hozza a nagyképű herceget, aki mindenkit hamar fel tud dühíteni, engem is, de a végére mindent megbocsátottam neki, és szerencsére célt ért a száműzetése, hiába állt ellen. A best, legromantikusabb pillanat nekem az volt, amikor Lil az anyukája verseskötetében megtalálja Lex üzenetét.
Az előző kötetben megválaszolatlan vagy levegőben hagyott részek, amelyek gondolkodnivalót hagytak maguk után, mind meg lettek válaszolva, szépen kiegészítve a korábbi sztorit. Örültem, hogy az első rész szereplői is felbukkannak, és az elmaradhatatlan titkos szervezet is helyet kapott. Teljesen kereknek éreztem, ettől függetlenül nagyon kíváncsi lennék, Lil hogy érezné magát Atlantiszon, és ha egyszer Lex visszatér, mi történik majd. És természetesen bármikor szívesen újra olvasnék Szofiról és Dermről is!
Comments