Tárcanovella-gyűjtemény kortárs magyar irodalommal ismerkedők részére.
Lehet, ettől nem leszek népszerű, de nem szeretek nagyon magyar íróktól olvasni. Természetesen vannak kivételek, de számuk igen csekély. Nem tudom, honnan ered ez nálam, de hosszú ideje küzdök ezzel. Végül elhatároztam, hogy ezen változtatni fogok, így kerültem be egy könyvesboltba és kezdtem el Grecsó könyvei közül szemezgetni. A Harminc év napsütésre esett a választásom hosszas válogatás után. Ami meggyőzött, hogy ezt a könyvet fogadjam örökbe, az részben az volt, hogy szerintem évek óta nem olvastam prózákat, novellákat, pedig kimondottan szeretem őket, de a regények átvették az olvasási szokásaim felett a hatalmat.
A másik oka, hogy végül ezt választottam, az a külső borítón az egyik novellából idézett szöveg volt:
„Amikor meghalt a nagyapám, anyám után én is végigolvastam az összes füzetet. Harminc év napsütése, átlaghőmérséklete, felhőátvonulása. Minden nap időjárása gondosan lejegyezve, rajzolt, dőlt betűkkel írva, milyen színű volt az ég. Olyan volt, mint egy gyönyörű, felemelő és végtelen mantra. Akárha egy csendes kalendáriumot találtam volna az életünkről, amelyben – nem kell az a hízott egó – mi nem vagyunk benne. Csak az eső szemerkél halkan, megáldva a Rozgonyi utcai kert minden titkát.”
Nagyon szíven talált ez a részlet. Van nekünk otthon egy majd’ 150 éves Bibliánk. Generációk óta vezetjük benne, ki mikor született, kivel házasodott. Nálunk nem nehéz a családfa kutatás. De ami számomra mindig is a legkedvesebb volt ebben a Bibliában, hogy a felmenőim az időjárást is mindig vezették a lapjain, ha az az évszakhoz képest szokatlan volt. Januárban, ha villámlott és dörgött, biztosan belekerült. Talán pont emiatt szeretem mai napig azt, ha az időjárás nem szokványos, gyere eső, én nem fogok rád panaszkodni. Szóval olvasva a borítón a részeltet, azt mondtam, na akkor ezzel kezdem a Grecsós pályafutásomat, és nagyon szurkoltam, hogy ne ezzel is fejezzem be.
Boldogan jelentem, nem ez lesz az első és utolsó könyvem tőle ☺ Új rajongó született a személyemben. Nem voltak elvárásaim, de ha lett volna, akkor is mindet megugrotta volna.
Mint említettem, ez nem egy regény, hanem novelláskötet, ami Grecsó saját felnőtté válásának a története. Míg olvastam, végig azt éreztem, hogy ez akár az én sztorim is lehetne. Már az első próza is, miről szól? A falusi lekvárfőzésről. Nálunk otthon a szilvalekvár főzés mindig egy óriási családi program, ráadásul maratoni is, mert ez több napos folyamat. Végig nosztalgiáztam az egész könyvet, hol derültem rajta, hol a könnyeimet törölgettem. Mert nem minden novella volt ám vidám. Mint ahogy az életünk sem folyamatosan egy szivárvány hátán csücsülő, buborékokat eregető egyszarvú.
Nem akarom az összes történetet elemezgetni. Nem is nagyon lehet, és azt gondolom nem is szabad. De ki kell emelnem, hogy Grecsó milyen csodásan tud írni, hihetetlenül különleges az eszköztára. A hasonlatai, a megszemélyesítései, a leírásai:
„… a szomorú szemű, de vidámra gömbölyödött szakács néni elmegy a hallal hátra, ahol a teknőkben pezseg az olaj, és olyan forróság van, hogy még az ördög is engedelmet kérne a távozásra…”
Olyan zseniálisan variálja a szavakat, hogy azt öröm olvasni és ízlelgetni. Bátran ajánlom hát ezt a kötetet, igazából bárkinek. Ha a rohanó hétköznapokból kicsit kiszakadnál egy novella erejéig, szeretnél elfeledkezni a telefonodról is picit, akkor csak vedd kézbe, ülj le egy bögre teával, és állíthatom, máris szebb lesz a napod.
Comments