A történet röviden: Mark Watney-ról szól, aki egy szerencsétlen baleset következtében a Marson ragad egyedül, de szerencséjére ő egy MacGywer és Cruso keveréke, így a leglehetetlenebb helyzetből is képes magát kihúzni, még akkor is, ha a balszerencsék sorozata a kietlen és kissé sem könyörületes Marson következik be.
Tudom, a könyv nem mai kiadás, 2011-ben jelent meg, de azt hiszem nem lehet róla eleget beszélni, főleg hogy a napokban szembesültem vele, hogy sokan még mindig nem is olvasták, köztük az öcsém is. Pedig nálunk a könyvből készült film (Matt Damon főszereplésével) alapmű, sokszor újra nézős. Ritkán tudom azt mondani, hogy az adaptáció megközelíti az könyv minőségét, de itt azt mondhatom, hogy a film méltó lett a „sikeres feldolgozás plecsnire”.
Na és akkor a történet hosszan: Mark Watney a NASA egy marsi asztronautája, aki ötöd magával éppen az Ares küldetés keretein belül a Marson végez kutatást. Pár SOL óta (a Marson ez egy nap egysége) tartózkodnak csak a bolygón, amikor egy óriási homokvihar miatt úgy döntenek, haza térnek, mert a vihar ereje bőven a sipirchatár felett van, ami ha feldönti az MFE-t (Marsi Felszálló Egység), akkor végleg ott ragadnak, így inkább a küldetés megszakítása mellett döntenek. Az MFE felé tartva Watney-t eltalálja egy antennából leszakadó darab, ami keresztül is szúrja őt, majd elsodorja a viharban. Társai ezt látták, ahogyan azt is, hogy megszűnnek az életjelei, így követve a szabályzatot, holttestét nem viszik haza magukkal a Földre. Mert aki a Marson hal meg, az ott is marad. Ez az oka annak, hogy nem tudhatták, hősünk nem halt meg. Az antenna darabja a biomonitorát tette tönkre, de a vére a marsi homokkal együtt betapasztotta a ruháján keletkező lyukat, így a levegő lassabban szivárgott el, de ennek következtében Mark életben maradt. Így kezdődik asztronautánk 549 SOL-os marsi kalandja.
A fura sárga borítója miatt sokáig nem vettem a kezembe, de végül szerencsémre elolvastam a fülszöveget, és hahh de jól tettem. Aztán az első mondattam megvett kilóra a könyv: „Erre rábasztam.” Nekem mindig fontosak a kezdő mondatok, és ez tökéletes. Tömör, lényegre törő, annyira emberi, minden benne van. Mark tudja, hogy ott ragadt a Marson, egyedül. Mindenki azt hiszi meghalt, csak rövid időre elegendő élelme és vize van, és ami a legkeményebb, nem tud kommunikálni sem a társaival, sem a Földdel. Tudja, hogy bajban van, de úgy dönt, küzd, és nem adja fel, mert nem akar meghalni. Ez a célkitűzése. Kihúzni addig, míg elér a Marsra a következő Armes küldetés. És Watney nem maszatol, kiszámolja, hogyan és honnan lesz elég vize, oxigénje, elég élelme, elég napi kalóriája, hogyan vegye fel a kapcsolatot a NASA-val. Ez a könyv tulajdonképpen egy konkrét, tűpontos leírás a túléléséről. Hogy hogyan hárítsunk el óriási akadályokat. Mark tudta, hogy a feladat óriási, de mindig csak a következő kis részlettel foglalkozott, azt oldotta meg, így haladt előre, és közben próbálta megőrizni ép elméjét is, és ebben nagy segítségére volt sajátos humora.
Az egyik kedvenc jelenetem a könyvből, amikor a földi irányítás felfedezi a műhold képek alapján, hogy életben van, de fogalmuk sincs, mit tegyenek, hogyan menthetnék meg.
„– Milyen érzés lehet? – tűnődött. – Ott ragadt, azt hiszi, teljesen egyedül van, és lemondtunk róla. Milyen hatással van ez egy ember lelki állapotára? Visszafordult Venkathoz.
– Vajon mire gondolhat éppen?
NAPLÓBEJEGYZÉS: 61. SOL
Hogy lehet, hogy Aquaman képes irányítani a bálnákat? Hiszen azok emlősök! Ennek semmi értelme.”
Az egész könyv egy tömény tudományos tanmese a túlélésről, de szerencsére Mark stílusa nagyon közérthető, és hihetetlenül humoros, szarkasztikus és önkritikus.
Számomra ez örök kedvenc könyv, és bátran ajánlom mindenkinek, aki kicsit is szereti a tudományt, meg igazából mindenkinek, és garantálom, hogy ez után te is teljesen máshogy fogsz nézni a krumplira. Szóval azt hiszem, most megyek, és újra fellapozom kedvenc űrkalózom történetét.
Comentários