Elképesztő nyugalom hatja át a történetet. Ez egyben az előnye, és a hátrányára is. Olvasás közben végig átjár ez a kellemes, otthonos érzés. Az, hogy tudod, hogy nem fog semmi durva, váratlan történni. Csupán eltelik az idő. Ez alapján ez inkább mese volt, mint regény. És ez nem baj.
Egy maroknyi karakterünk van, és valahogy egyikük élete sem tart jó irányba. Mindenki megragadt, és beletörődött abban, ami jutott neki. Érdekes, és sokszor ismerős helyzetekről olvashatunk. Sokára megtalált szerelem, kihűlt házasság, saját korlátaink leküzdése. Minden, ami emberré tesz minket.
Zoé egy tehetséges zongorista lány. Szüleivel él a vidéki otthonukban, és mindene a zene. Állandóan gyakorol, de valahogy mégsem sikerül tökéletesen játszania. Tanára, Olga meglátja benne a rejtett tehetséget, de nem tud rájönni, hogy miért ejt rendszeresen hibát a lány, miközben zongorázik. Eközben megismerjük Olgát is, és feltűnik Krisztina, Klára és Péter is. Ám a legérdekesebb, a bogarak antropomorfizálása. Ahogy együttes erővel próbálnak segíteni Zoén, aki mindig kedves hozzájuk. Igazi mese ez, a javából.
a nyugodt hangulat, amely átjárja
Bandita, a macska
a vicces bogarak
a mély érzések és gondolatok
Néha az az érzésem támadt, hogy Krisztina karaktere valójában az író maga. Csendben megbújik a háttérben, hogy a szereplőket a kijelölt útjuk felé terelje.
elég leírásközpontú a történet, nincs sok esemény
a párbeszédek néha nem túl életszerűek, hosszúak, és tökéletesre polírozottak
„...akkorra Zoé már abban sem volt biztos, hogy a »boci, boci, tarká«-t képes lesz eljátszani.”
コメント